Mostantól az IWI képzéseire jelentkezők ingyenesen használhatják a legmodernebb edzés- és táplálkozástervezési applikációt, az IWIGym-et!

A digitális technológia a fitnesz trendek között is az első helyre került az ACSM (Amerikai Sportorvosi Társaság)  TOP 20-as trendelemzésében, megelőzve az évek óta slágertéma funkcionális tréninget, de még a személyi edzést is. Nem véletlenül, hiszen ma már számos okostelefonos, okosórás applikáció, szoftver támogatja a felhasználókat a fitnesz edzés paramétereinek regisztrálásában, a motiváció fenntartásában, vagy akár a fitnesz klubok vendégkörének  adminisztrációjában. Természetesen ezek a megoldások nem helyettesítik a valós edzést, testmozgást, viszont rendkívül hatékonyan segítik azt!

Az IWIGym applikáció kezdőképernyője Android telefonon

Hatalmas élmény volt a salzkammerguti Mountain Bike Trophy-n indulni, de legfőképp egyben célbaérni! Ilyenkor kissé megnyugszik az ember, hogy talán nem is olyan extrém ez a sport, nem egyedül vagyok "kattant", hiszen július 15-én több mint 5000-en gondolták úgy, hogy a napok óta zuhogó eső, ennélfogva a felázott erdei talaj, a reggeli hideg és persze a fittséget alaposan próbára tevő táv és szintemelkedés ellenére rajthoz állnak ezen az ausztriai kultikus jellegű versenyen. Magyarországról is több százan érkeztek, csak az én távomon közel 60-an indultak. 

Ahogy én láttam a versenyt. By Garmin VIBR X kamera

Az "E" mezőny rajtja esőben, 10 C fokban.

Kívülállók, asztfalton és sík terepen szocializálódottak és/vagy channel szörfözők részéről felmerülhet a kérdés, hogy mit lehet 4 és fél órán keresztül bogarászni egy 53,6 km-es, 1610 m szintemelkedésű távon?

Azt hiszem a legnagyobb kihívást a sáros, csúszós, dagonyaszerű ösvények jelentették mindenkinek, ami engem is komoly óvatosságra késztetett a downhill szakaszokon. Sokan (nagyon helyesen) inkább leszálltak és tolták a gépet ezeken a morzsalékos kövekkel, sikamlós felületű, sárral borított gyökerekkel nehezített lejtőkön. Több helyen fekete nehézségű sípályán haladt lefelé az „E” mezőny kijelölt útvonala, melyen kb. 850-en indultunk. Elkerülendő a tumultust, én hátulra álltam, ami persze azt is eredményezte, hogy a lassabbakat, lemaradókat, műszaki hibásokat, (szakadtak a láncok, lyukadtak a gumik), kevésbé bevállalósokat folyamatosan kerülgetni kellett.

A célkitűzésem egyértelműen az épen-egészségesen-vidáman célbaérés volt, eszembe sem jutott valami helyezésért hajtani. A korábbi szintidőket tanulmányozva irreális is lett volna, hiszen itt azért a montis társadalom krémje indul, (még Új Zélandról is érkeztek fanatikusok) keveredve a hobbi sportolókkal, mint amilyen én is vagyok. A győztes 2!!! órával korábban ért célba mint én, igaz én meg kettő órával előztem meg az utolsókat. Innentől fogva nem mindegy, hogy 300-ik, 400-ik, vagy 500-ik az ember???

 már-már idilli kéjutazásnak tűnik...

A legszebb, leglátványosabb szakasz!

Hogy mi ebben az egészben a jó? Sokan totálisan érthetetlennek tartják a kockázatvállalás eme formáját. Múltkori blogbejegyzésemben írtam a hiteles edzőség címszava alatt a "sportágsovinizmusról", nem akarom ismételni önmagam. Mindenki találja meg a számára motiváló mozgásformát, a többieket pedig hagyja békén, ne szólja le. Nem vagyunk egyformák, hál’isten. Ha megkérdezik milyen volt ez az élmény? Jó. Nagyon jó. Át kell élni, szavakkal nem kifejezhető. A verseny izgalma, a vadregényes táj, a folyamatos figyelem, a flow-ban levés (egyetlen más sportágnál sem tapasztaltam ezt az élményt), vissza a gyerekkorba, a szabadon száguldás, hogy összesározhatom magam, mint a rossz kisgyerek, (de már sajnos nem szól rám Anyukám.)

A táv közben igyekeztem a tájat is élvezni, de ez vakrepülés során nem annyira kivitelezhető. Ha levettem a napszemüvegem, teleszóródott a szemem sárral, ha felvettem semmit nem láttam a mocsoktól, esőtől, párától. Így sűrűn váltogatva, hol a kormány markolatához szorítva, hol felvéve értem el a második, a keményebb uphill szakaszt, ahol már kezdett kisütni a nap és az esőkabát is melegnek bizonyult. A fissítőállomások felét kihagytam, inkább az első 1,5 óra után szorgalmasan toltam a BiotechUSA energia géleket félóránként elosztva. Az ISOtonic poros vízzel töltött 2 literes camelback-ből pedig sűrűn szívogattam az üzemanyag utánpótlást. Eléhezéssel, elerőtlenedéssel nem volt gond, és a pulzusomat is kordában tudtam tartani. Gyenge láncszemnek leginkább a combhajlítók túlzott igénybevételét, ennélfogva fáradását jelöltem meg. Érdekes, hogy edzés közben rámnézett egy profi kerékpáros hátulról a minap, és megállapította, hogy nem elég mobil a bokám ezért későn kezdem meg a tolófázist, valamint láthatóan erősebbet nyomok jobb lábbal. Mindez olyan imballanszot, asszimetrikus helyzetet eredményez és technikai hátrányt okoz, melyet a jövőben ki kell küszöbölnöm, hiszen jelentősen rontja a teljesítményemet. Gondolnád, hogy ennyit jelent a körkörös erőátvitel tökéletesítése?

Elkövettem a hibát, hogy a #Garminhu szettemet nem tettem vízállóvá, így a VIBR kamera beázott, és a felvétel leállt egy idő után. Az Edge 810 kompjuter érintőképernyője sem búvárkerékpározásra lett kitalálva, s hamarosan lefagyott. A helyeztet a Fenix 3 HR navigációs órám mentette meg, ami végig rögzítette az adatokat, és fel is töltötte a Garmin Connect applikáción keresztül az internetre. Mert ami nincs a Strava-n az meg sem történt, mondják állóképességi sportoló körökben!

A pálya adatai és az én edzésparamétereim a Stravan.

Start előtt elindítottam a Live Track-et, hogy az otthoniak a Facebookon tudják követni, hogy éppen hol szenvedek felfelé - lefelé, milyen a pulzusom, sebességem, stb... Ehhez viszont kellett volna folyamatos mobilinternet, ami mint tudjuk nem mindenhol elérhető a Stájer Alpokban... A technika kezelési hiányosságom tehát megtréfált, de ebből is sokat tanultam. Szerencsére a kamerát sikerült egy frissítőállomásnál újra indítanom, így vannak képek a befutó szakaszból is.

A Garmin szett és egyéb szükséges kellékek

Az utolsó kilométeren elromlott a hátsó váltóm, minden erősebb tekerésnél „szalajtott”. Szerencsére ott már nem volt tétje, így becsorogtam a célba. Lepacsizás, gratulálás az ismerősnek tűnő sárral bekent arcoknak, akikkel egy-egy keményebb szakaszon összehozott a sors. Bicótisztítás, tésztaparti, masszázs és irány vissza a 30 km-re lévő hotelbe. Ekkor már este hét óra volt és a szembe jövő hullafáradt csupasár montisok láttán döbbenten realizáltam, hogy az extrém távosok versenye még folyik. Ők 210 km-t tettek meg, reggel ötkor indultak és 7100 m (!!!) szintkülönbséget küzdöttek le aznap. Na ez a respect!

Az extrém "A"mezőny rajtja reggel ötkor

A hotelben volt egy román srác, Daniel, ő ezen a távon indult. Másnap találkoztam vele, azt mondta fejben volt a legnehezebb, amikor még volt előtte 70 km, pedig már tekert 140-et. Hát azt nevezem holtpontnak. Az állóképességével nem volt gond, a brassói havasokban idén már összeszedett 80 000 m szintkülönbséget. A medvék riogatására sípot hord a nyakában, jó erősen rájuk fütyül, ha az ösvényen elé tévednek, így azok állítása szerint békésen odébbállnak. (???) Eszembe jutott a coloradoi montis srác esete, aki idén tavasszal nem volt ilyen szerencsés, mikor belerongyolt az ösvényen lődörgő grizzlybe.

az utolsó méterek...

Szóval milyen volt a Salzkammergut MTB Trophy? Jó! Nagyon Jó. És jövőre el tudom képzelni, hogy az IWI Bikers színeiben többen is indulunk! Akkor majd csapatban még jobb lesz!

Fitnesziskola vezetőként, korábban pedig a személyi edző tanfolyam oktatójaként hosszú évek óta figyelem a hiteles edzőség paramétereit taglaló szócsatát, mely a közösségi médiában burjánzik leginkább. Gyakoriak az egymást gyalázó, megszégyenítő „fitnesz soviniszta” álláspontok, melyek kizárólag a saját választott mozgásformát, trendet, sportágat istenítik, leszólva más irányzatokat. De hát működhet-e egy szubkultúrában másképp az értékítélet, mint a társadalom egészében? Azt hiszem hű reprezentánsa a fitnesz ipar is a magyar közállapotoknak. Most is egy ilyen eseményre reagálok ebben a posztban.

A hallgatókat és a kívülállókat is leginkább foglalkoztató kérdés, hogy kiből vállhat igazán hiteles fitnesz edző?  A fitnesz edzés motivációs háttere mégiscsak szól a külalak társadalmi normákhoz, elvárásokhoz való igazításáról, esztétikai szempontok érvényesítéséről, nem igaz? Ámbátor kevesen közelítik meg a témát arról az oldalról, hogy a fittség, a fitnesz edzés nem egy szűk Pumped Janó/Gabó-szerű gyülekezet privilégiuma, bár a kívülállók jelentős része sajnos ily módon, kissé lesajnálva tekint rá. Fittségi célokért azonban edzhet a szenior korosztály, a túlsúlyosok, a mozgásszervi, belgyógyászati problémákkal rendelkezők, s még bő a lista!  Tudvalevő, hogy a metabolikus szindróma, vagy a „pre-diabétesz” állapot egyik legnagyszerűbb, legtermészetesebb prevenciós módozata a rendszeres, megfelelő dózisú testmozgás. Lenne.

Felmerül a kérdés, hogy az egészségügyi, fittségi állapot és korcsoport szerint kategorizált, a lakosság túlnyomó részét kitevő milliós tömeg számára vajon ki a hiteles edző? A rommá gyúrt, agyonszolizott, méretes bicepszű? Vagy a szálkás, vékonydongájú, „sixpack” hasú? Az iszonyúmessze megállás nélkül elfutni tudó? A feje fölé százkilókat szakítani képes? A szédülten pörgős koreografált? Az önmagába visszatérően hajlékony jógatestű? Már a kérdésfelvetés is rossz, hiszen a hiteles edzőség szempontjából ez vajmi keveset jelent, mindez leginkább a saját vágyaink fizikális manifesztálódása. Sokszor tapasztalható, hogy pont azok a trénerek a legkevésbé empatikusak edzettjeikkel, akik célkeresztjében önmaguk porondra emelése, saját teljesítményük elismertetése áll. Abban megegyezhetünk, hogy a hitelességi ranglistán az első helyen a szaktudás áll(na), bár szolgáltató szektor lévén a klientúra menedzsment (hogy miként bánunk a vendégeinkkel) egyre fontosabb kompetenciává válik, hasonlóan a szigorúan vett anatómiai, edzéstervezési ismeretekhez.

Véleményem szerint a fitnesz edző a saját célcsoportja, az edzettjei számára kell elsősorban, hogy hiteles, hús-vér, megfogható, követhető példa legyen. Nem pedig mindenki számára! Lehet egy edző ránézésre akár kicsit túlsúlyos, de nem ítélhetjük meg addig, míg nem tudjuk az egyéni történetét. Ismerek ilyet: hihetetlen akaraterőt, motivációt, tanulást igénylő folyamatban van, már 30 kilót fogyott, küzd, igaz, még van mit leadnia. De hiteles, mert utat tud mutatni (nagyszámú) követőinek. Nagy kérdés, az edző magára akar büszke lenni, vagy a klienseivel elért eredményeire?

19 éve, mikor az első hazai személyi edző tanfolyamot készítettem elő, Kaliforniában jártam végig a személyi edzőket, hospitáltam mellettük. Leginkább egy Brian Stone nevű tréner története érintett meg, aki ugyan emailben említette, hogy voltak korábban műtétjei és mozgáskorlátozott, de ez első találkozásunk sokként hatott rám. Arthrogryposis nevű ritka betegségben szenvedett, mely jellemzője a fokozatos mozgásbeszűküléshez, izmosorvadáshoz vezető, több izületet érintő merevség.

Brian találkozásunkkor is szinte teljes bénultságban volt, de legalább már önállóan járni, mozogni tudott! Azonban gyerekkorát tolószékben töltötte, és elmondása szerint edzéssel érte el ezt az eredményt. Brian testi fogyatékkal élő gyerekek tucatjait edzette, óriási motivációt, erőt adva nekik! Az imént rákerestem az interneten, csodálatos, hogy mai napig is praktizál, hasonló sorsú embereknek és egészségeseknek egyaránt segítve egy orvosi csapattal a háttérben. Nézd meg a weboldalát!  Nos, akkor ki is a hiteles edző?

Brian edzése

Brian személyi edzést tart

Végezetül érdemes megjegyezni, hogy óriási különbség van a között, hogy az edzőknél valaki  „disabled”, valamilyen okból hátrányos helyzetből indul, és azért választja ezt a szakmát, hogy motivátor, példakép legyen. Ezért 500%- os energiaráfordítással, akarattal képes felhoznia magát! És az is egy véglet, mikor valaki egy lusta figura, és csak egy jól fizető, menő szakmát akar magának, elvárásai megvannak, de nem teszi oda magát. A szakma alapvetéseit egyébként semennyire nem érzi magáénak, nem tudja, vagy nem is akarja saját magára alkalmazni, csak dumál róla. (Tehát demagóg)

Egyik kedvenc kollégám szerint az alapvető különbség a jó és a kiváló edző között, hogy az előző bebiflázza a jegyzeteket (levizsgázik akár ötösre) az utóbbi viszont azonosul a szakmája követelményeivel, és önmagára is alkalmazza azokat.  Ő a „blueprint”, a követendő példa. És ehhez nem kell feltétlen fitnesz modellnek lenni! A fitt fizikumra való 100%-os törekvés  véleményem szerint alapvető követelmény kell, hogy legyen minden fitnesz edzőnél, de végsősoron nem az izomkörméreteik, alacsony testzsírszázalékuk fogja determinálni kizárólag az alkalmasságukat, sikereiket, hitelességüket!

Lehet persze más véleményetek, mint a cikkben leírtak, egyet azonban nem tehetünk, és had hívjam ide egy ősi írásból a megszégyenítés tilalmát:

„Aki egy embert megszégyenít úgy, hogy arcába kergeti a vért, az annyi, mintha megölte volna!” A fölényes gúny, mely jöhet akár az edzőtársaktól, akár vizsgáztató tanároktól és a testi adottságokra, kinézetre utal, „...az önbecsülés megsemmisítését, az egyik legfontosabb lelki gyökér elvágását jelenti. Ebbe vagy bele kell pusztulni, vagy meg kell gonoszodni tőle. A megszégyenítés tehát nem javító hatású, hanem a kárhozat felé taszít.”

Nem utolsó sorban pedig aki mást kritizál, az általában önmagával totálisan elégedetlen, önmagában bizonytalan. Szintet lépne meg a hazai fitnesz ipar, több, szélesebb célréteget bevonva, ha a leendő és a már praktizáló edzők elfogadóbb, toleránsabb magatartást vennének magukra.  Persze szorgalmasan edzve önmagukat is mindeközben.