Sárkányhajós edzőm, Szabó Miki javaslatára ázsiai utunk előtt felvettem a kapcsolatot a Japan Dragonboat Association-al, akik csakhamar összehoztak egy tokiói klub sportolójával, szervezőjével, Yuki-val.

A sárkányhajózó kolléganő elképesztő nyitottsággal, kedvességgel készségesen adta tudtomra emailen már két hete, hogy mikor, hol, hány órakor van az edzés, s míg a Dunai Sárkányok (klubtársaim) otthon éjjel még vélhetően javában szenderegtek, ő ma reggel 8.40-kor (CET 0:40) már várt rám a Higashi-ojima metrómegálló 2. sz. kijáratánál. S megtörtént a csoda, délelőtt 10-kor belemártottam a nem pont rám szabott, majdnem köldökig érő (nem állítható, de azért karbon) kölcsönlapátot a Kyu-Nakagawa River (egyébként kanális) zöldesen áttetsző, tengertől sós, jéghideg vízébe. Erről az edzés- és kultúrélményről szeretnék Nektek beszámolni!

Mint Yukitól megtudtam, még kb. legalább 50 (!!!) ilyen amatőr klub létezik Tokió-szerte, de ha belegondolunk, a város 37 milliós lakossághoz képest ez nem is olyan sok... Rendszeresen járnak versenyekre, mennek a pattaya-i VB-re is (Thaiföld, 2019 augusztus), a múlt héten Hong Kong-ban versenyeztek, és ott voltak többen Szegeden is az IDBF VB-n tavaly, büszkén mutogatták a világbajnokságon és az azt követő kirándulásaikon fotózott képeket, többnyire a Széchenyi fürdőben lazulva. Egyikük dunai sétahajózáson is résztvett, már meg sem lepődtem azon, hogy kies városunk előtt is elhaladt Visegrád felé menet. Hát nem kicsi a világ? Edzéseikre járnak itt élő külföldiek, most is felfedeztem európai 3 lányt a két hajóegységben (akcentusukból ítélve 2 szláv és egy francia). Az viszont ritka, hogy egy turista így beesik hozzájuk, mint én. 

Az ázsiai dragonboat sportág népszerűségét ismerve, őszintén szólva valami extrém csúcstechnológiás klubépületet gyanítottam az objektum felé közeledve, robotvezérelte vízáramoltatós fűthető tanmedencével, respirációs kvócienst mérő kenu-ergométerekkel, kegytárgyárusító minishoppal. Ehhez képest gyakorlatilag egy híd alatti, kerítéssel körülvett csónaktárolóba érkeztünk. Itt azonban nagyon kedvesen és érdeklődve fogadtak az evezőstársak, kaptam is tőlük egy műanyag ládát, amibe a váltócuccaimat bele tudtam pakolni. Csakhamar átvehettem egy mentőmellényt is, mely kötelező viselet, pedig a Dunához képest ez a víz kb. a százhalombattai uszoda veszélyességéhez fogható, ha kifelejtik belőle a klórt...

Az első igazi meglepetés az volt, hogy alakítottunk egy kört, ahol a mai edzéscélkitűzést fogalmazták meg közösen. Majd minden szem rámszegeződött, s éreztem, hogy minimum be kell mutatkoznom. Szavaimat érdeklődve figyelték, nevettek, álmélkodva gesztikuláltak. Majd amikor lefordították nekik japánra hogy mit mondtam, ismét érdeklődve figyeltek, nevettek, álmélkodva gesztikuláltak, tapsoltak! :)  Ezután a hajók közös lepakolása kezdődött el, ezt a műveletet különféle elmés, görgős eszközök tették praktikussá és pillekönnyűvé irigylésre méltó módon. Egy szitokszó nemsok, annyi sem hallatszott!

pillekönnyű vízreszállás

Maga az edzés szakmai szemmel nézve is egy komoly, közös félórás bemelegítéssel kezdődött. 15 perces dinamikus nyújtó- keringésfokozó blokk után következtek a specifikus mobilizáló gyakorlatok, kimondottan a csípő-derék, váll területre fókuszálva. Alaposan átgondolt, kompromisszumot nem ismerő rákészülésben volt részünk, az utolsó részben a csapattagok instruálhatták kedvenc gyakorlatukat. Mire beültünk a hajóba, mindenki megizzadt, át volt mozgatva, a szinoviális folyadék jótékonyan elkezdte kenni az ízületi porcvégek hyalin felszínét, rásegítve a hosszútávú fájdalommentes amatőr sportoló létre, továbbá pszichésen és fiziológiásan is megtörtént az evezésre való ráhangolódás.

Épp azt nézem kitörés közben, hogy itt még nem jött el a "Sakura", a cseresznyevirágzás ideje

Több, mint 2 órát voltunk kint a vízen, ami mondhatom vegyes élményekkel "itatott át". Nem szeretnék semmiféle általánosítást levonni, hiszen amatőr csapatról és 1 db átélt edzésről beszélünk, ők is kedvtelésből edzenek szabadidejükben. A japánokra jellemző precizitás, szisztematikusság itt is megnyilvánult, improvizációtól mentes szigorúan felépített edzésükben talán az volt a legszembetűnőbb, hogy fegyelmezettek a gyakorlatvégrehatásban, és iszonyú gyorsak.

Szerintem másodpercenként több százat csaptak az 500 m-es sprint távon, merthogy inkább rövidebb gyorsasági szakaszokat mentünk. A Shinkanzen gyorsvonatban Kyoto felé haladva 300 km/h-nál rohantak ilyen gyorsan a villanyoszlopok, mint ahogy a hajóban ülők kezében suhogtak a lapátok. Még nézni is tereh! Szóval gyors, rövid etapok, a víz felöli lábak nyújtva, onnan tolják magukat. Az első 30 percben a gyengébb oldalon eveztünk, aztán az edzés nagy részében mindenki átült a megszokottabb felére. A különböző posztokat (edző, kormányos, evezős) háromszor cserélgették egymás között.

az indulás pillanatai: Are we there yet?

Mivel maga az edzés kilométerekkel távolabb egy kevésbé forgalmas szakaszon volt, így arról sajnos nem tudtunk felvételeket készíteni, csak a befutó és a kimenő laza lapátolásról. Az edzés érdemi és érdekes részéről így nem készült videó, be kell érnetek az íársos beszámolómmal. Igaz kockáztattam, hogy a mentőmellényem első zipzáras zsebébe rejtett telefonomat vizes kézzel kikotorva néha videózzak. Ez sűrű bénázások árán sem jött össze, ellenben mikor leadtam a mellényt a végén, elfelejtettem kivenni belőle a telefont. Volt ám para, mert a tengervíz lemosása miatt beáztatták az összeset egy friss vízzel teli hordóba. A száradásra kiakasztott mellényeket lélekszakadva tapiztam végig (a japánok nagy derültsége közepette) s végre az egyikben megtaláltam telefonom, mely szerencsére túlélte gondatlanságomat!

A hideg széllel viszont nem számoltam, így klottgatyában kicsit kilógtam a sorból, ugyanis mindenki be volt bugyolálva a víz-tűz-földrengés-szélálló alá-fölé öltözetből, evezőskesztyűből álló szettjébe. Ezek után biztos azt hiszik, hogy a magyarok jéghegy kerülgető Vikingek, (jó-jó a (szigetkerülgető) Miki igen :) ) pedig én méla nyugalmat színlelve rommá fagytam. Életemben nem imádkoztam még azért ennyire, hogy evezzünk már, ne tököljünk annyit álló helyben, pedig sokszor kellett várni, mert csúcsforgalom volt a regattások és az egyéb felismerhetetlen eredetű vízi járművek közlekedési dugója miatt a szűk csatornán. (Ezt a kívánságomat később alaposan megbántam a sűrű 500 méteres sprintek kifulladós, motolla-szerű mozgássűrűséget megkövetelő lapátolásai között)

Ilyenkor értékelődik fel igazán a mi Dunánk monumentális nagyságával, szépségével, természeti erejével, különlegességével. (Hozzáteszem 4 nagy folyó, továbbá kiterjedt csatornarendszer hálózza be Tokiót, pár km-el odébb pedig már a Csendes Óceánhoz tartozó öböl kezdődik, de gondolom nem véletlenül ez a nyugi terület az edzés helyszíne...)

Edzés végi levezető csorgás a ritka nyugi szakaszon

Evezés közben a körülöttem ülők igyekeztek nekem lefordítani angolra az edzésfeladatokat, így nagyjából tudtam, hogy hány csapást kell végrehajtanom, no meg a japán karatefilmekből ismerős („icsniszancsigo”...) számolást figyelve így nem olyan sokszor vágtam kupán az előttem ülőt amikor az már leállt, én meg még a lendülettől nyomtam volna tovább.

Mégis a legmaradandóbb élmény az volt, hogy az edzés végén nem széledtek szét a csapattársak, hanem ismét kört alkottunk, és egyszer csak azt érzem, hogy 40 szempár rám szegeződik. Nem fogtam, hogy mi van, csak amikor a mellettem álló hölgy tört angolsággal oldalbanoszogatott: „Express yourself!” Aha, vagyis mondjam el a tapasztalatomat az edzésről! Akira Kurosawa szamurájfilmjeinek emlékeiből előkotort klisékkel élve igyekeztem alapos udvariassággal és dicsérettel illetni az edzés nagyszerűségét, hatékonyságát, megköszöntem a nagyszerű lehetőséget és biztosítottam őket arról, ha Vácon járnak, ők is ilyen szeretetteljes fogadtatásban részesülnek majd! Érdeklődve figyeltek, nevettek, álmélkodva gesztikuláltak. Majd amikor lefordították nekik japánra hogy mit mondtam, ismét érdeklődve figyeltek, nevettek, és tapsoltak! :) Egészen zavarban voltam... Tényleg fontos volt nekik, hogy mit mondok, gondolok. 

Rajtam kívül még legalább öten elmondták edzéstapasztalataikat, tisztelettel, vita nélkül végighallgatták egymást, mindenki véleménye láthatóan fontos volt. És amit igazán nem tudok hova tenni, az egészet egy harsány vidámsággal előadott közös „Kő, papír, olló” játékkal zárták. Hát jó, végül is valakinek győzni kell!

Végezetül összehoztunk egy közös csoportképet és egy videót, melyet a „Dunajjji sarkannyokkk Gooo!” csatakiáltással zártunk!

Nekem ez a tapasztalat óriási élmény volt, mert nem csak az edzésről szólt, hanem legalább annyira az érdeklődő befogadásról, a közösségi szellemről, az együttműködésről, a fegyelmezett, közösen kitűzött célok iránti elkötelezettségről, ugyanakkor az utazásunk során megtapasztalt játékos, vicces, már-már naívan "aranyos" (kawaii) japán hozzáállásról.

A vízen töltött két óra edzés pedig élettanilag is maximálisan hatott rám, most este írva ezeket a sorokat folyamatosan pótlom az izom sejtjeim mitokondriumaiban korábban „lapátra tett” kalóriákat a hogy-hogy nem sárkány-lovas szimbólummal ellátott helyi „Kirin Beer” sörkülönlegesség és „Gyoza” (zöldséges, fűszeres) tésztás batyu segítségével, miközben lapátszorítástól gémberedett ujjaim esetlenül klampírozva keresik a billentyűket a frappáns befejezéshez. 

Kapcsolódó videó az edzésről és a csatakiáltásról: