1999-ben történt, hogy USA vízumért folyamodtam (akkor még igen nehezen lehetett hosszú sorbanállás és komoly kikérdezéses vizsgálat után átmenni a szűrőn, hol volt még az ESTA), amit óriási döbbenetemre nem akartak megadni, pedig biztosra mentem, hiszen nem először indultam a tengerentúlra. Váltig állították, hogy biztosan kint akarok élni, letelepedni, ezért akarok kiutazni, potenciális emigráns vagyok! Hiába bizonygattam kétségbeesetten, hogy már többször voltam kint, éltem Chicagóban is 1 évet, aztán többször visszamentem a barátaimhoz, nem hatotta meg a konzult. Minthogy ez a szöveg sem: „Dehát itt a családom, (Zalán akkor volt 1,5 éves), a lakásom, a munkám, 30 éves vagyok már (!), és én csak (az akkor még csak a fejemben tervként létező) személyi edző tanfolyamhoz akarok anyagot gyűjteni Kaliforniában és visszajövök!!! Ha akartam volna kint maradok huszonévesen, nem gondolja??!!!”
"Elutasítva" - döngött a pecsét. Összetörten kullogtam ki a nagykövetségről, úgy éreztem, hogy megsemmisülök, már csak ez az utazás hiányzott ugyanis a nagy tervemhez. Ha nem engednek ki, nincs hospitálás a Los Angeles-i edzőknél. Nincs szakanyaggyűjtés a tanfolyamhoz. Nincs IWI, nincs fitnesz karrier. (Na jó az összes következményt akkor még nem láttam át...) Összeszedtem hát minden lelki energiámat, begyűjtöttem egy halom igazolást, (munkahelyről, szakfordításaimról, lakásról) mellyel bizonyítani akartam, hogy mi köt ide, miért nem vágyom az USA-ban letelepedni. 1 hét múlva újra ott álltam a Szabadság térre kinyúló sorban várakozók között. Amikor az ügyintéző ablakhoz értem a konzul felismert, és azonnal el akart zavarni. „Adjon még egy esélyt, hogy bebizonyítsam miért akarok kiutazni, és legfőképpen, hogy miért jövök majd haza!”- kértem meglehetősen szuggesztívan. Hitetlenkedve csóválta a fejét, majd odahívta egy kollégáját. „Én már elutasítottam magát, most a konzul-helyettes dönt, rábízom!”
Lefegyverző őszinteséggel és teljes beleéléssel soroltam indokaimat, hogy miért érdemlem meg a vízumot. Az életem függött tőle, úgy éreztem. Emlékszem, egy olyan mondat is elhagyta a számat, hogy „én segítem majd azt, hogy a fitnesz világ Amerikából eljusson hazánkba!” Persze én itt arra gondoltam, hogy az akkori MuscleMag fordítójaként kerülök ilyen szerepkörbe. A konzul-helyettes egy darabig fürkészően és meglepetten hallgatta szóáradatomat a golyóálló üveg mögül, majd egyszer csak alig észrevehető mosoly futott át az arcán. „Mr. Zopcsak, 10 000-ből egynek sikerül, hogy elutasítás után újra idejön és megkapja a vízumot. Maga az az egy.” One out of ten thousand...
Mai napig a fülemben cseng ez a mondat, és sokszor inspirál arra, hogy lehetetlennek tűnő helyzetekben is újra próbálkozzak. Fantasztikus, eredményes 3 hónapot töltöttem ezután Kaliforniában, egy szűköske bérelt Honda CRX-ben laktam szinte végig, mert szállásra már nem volt pénzem. De ez volt az utolsó építőkocka, ami ahhoz kellett, hogy itthon aztán elindítsam az első hazai személyi edző képzést, amiből kifejlődött az IWI.
Eltelt 20 év. Mostanában keresett az amerikai nagykövetség kereskedelmi osztályától az a munkatárs, aki átvilágította cégemet pár éve, mielőtt az amerikai partner fitnesziskolákkal szerződtünk. Arra kért, hogy szervezzek meg egy találkozót hazai érdeklődőknek, magyar fitnesz terem tulajdonosoknak. Egy népes franchise delegáció érkezezett ugyanis USA-ból, akik között 3 fitneszterem képviselet is megtalálható volt. A Gold’s Gym, a 9Round és a Snap Fitness keres ugyanis befektetőket európai terjeszkedésükhöz. A hazai Life Fitness képviselet bevonásával sikeresen lezajlott a találkozó, melyet én jelentős állomásként értékelek a hazai fitnesz szektor történetében.
Azon gondolkoztam a nagykövetség várszerűvé erősített épülete előtt tűnődve, hogy az önbeteljesítő jóslatok előbb-utóbb BeÉRnek.
