Kitörtölhetetlen emlék, valamikor 1991 őszén ott hasalok az evanstoni (USA, Illinois állam) egyetemi könyvtár süppedő padlószőnyegén, az európai írók polcrészlege előtt. Körülöttem senki, csak a könyvtáros matat valahol, vasárnap van, az egész épületben szinte egyedül vagyok. Látásom homályos, alig tudom olvasni a betűket. Hát mit találtam? A János Vitézt Petőfitől. Ott a távolban, kegyetlen honvággyal küzdve a könnyeimet nyeltem, úgy olvastam ki újból egyfektemben a jól ismert könyvet, új értelmet, jelentőséget, érzelmi kötödést felfedezve minden versszakban. 

A távolság, a honvágy, az egyedüllét, a hiány mindent felnagyít, és ezt nem tudja az, aki csak 1-2 hétre megy külföldre nyaralni. Én ott akkor 1 évet kellett, hogy kibírjak (korábbi posztban leírtam az előzményeket), nem örökre terveztem, mégis vágytam haza, kegyetlenül... 

Elgondolkoztam, milyen lehetett annak, aki végleg el kellett hogy hagyja hazáját? Akinek már soha nem köszönnek vissza a fák, hát a pálmafák, nekem a Bükk és a Börzsöny tájaihoz szokott barangolónak, meg aztán végképp nem. 

Mit élhetett át Márai Sándor az író, mikor pontosan annyi évesen mit én most, örökre idegen földre költözött? 1948-at írunk, a második világégés után, a kommunista diktatúra kezdetén vagyunk. Túl volt már nagy regényein, az Eszter hagyatékán, a Szinbád hazamegy, a Füveskönyv, és a Gyertyák csonkig égnek is kiadásra került, ott volt a könyvespolcokon.  Azok lehettek még csak a keserű könnyek, annak az embernek akinek lételeme volt a magyarság, a magyar nyelv, és az ebben a kultúrkörben való eligazodás. Akit eltiltottak az írástól, ellehetetlenítettek, aki kényszerből kellett hogy emigráljon. Össze sem hasonlítható azzal a múló honvággyal, melyet akkor érzünk, amikor ebben a jelen korban távolra kerülünk, mert azért titkon tudjuk, hogy közeledik a hazautazás időpontja. Ő sosem tért már haza. 

Meglepetés volt számomra, mikor megtudtam, hogy Márai, kedvenc íróm itt élt, és itt halt meg San Diego-ban. Mondanom sem kell, hogy amint lehetett, felkerestem a Balboa parkban lévő Magyar Házat, ahol könyvei mellett az emléktábláját is megtaláltam, melyet a helyi magyar egyesület állíttatott számára. 

A Magyar Ház a Balboa parkban, San Diego-ban

Órákat bújtam életrajzi könyveit, elragadott az a megmagyarázhatatlan torokszorító érzés, mely most e sorok írása alatt is meg-megállásra késztet. Mert jó-jó itt, de csak azért, mert hazamehetek. Mert hazavihetem az élményeimet, megoszthatom. Van kivel megosztanom. Kivételezett helyzetben vagyok, világpolgár lehetek, most nyoma sincs a honvágynak, de csak azért mert már rutinos vagyok, és mert közeledik a budapesti járat indulásának dátuma.

Még évekkel ezelőtt egyszer a reptéren megvettem az Eszter hagyatékát angol nyelven. Kevéske szabadidőmben most azt olvasom, visszaröpít a Káli-medencébe, oda, ahová néhanapján elbújok a világ és önmagam elől, barátom Szentbékkálára és a Balaton-felvidékre néző csodaszép szőlőhegyi házába. Arra a vidékre költözöm képzeletben, ahol a könyv adaptációjából készült film is játszódik, Eperjes, Nagy-Kálózy, Cserhalmi, Törőcsik, Udvaros felejthetetlen alakításában. 

 Itt nem köszönnek vissza a pálmafák

Nincs szomorítóbb, üresebb, mint hazátlannak lenni. Talán, csak ha az egyedülléttel és betegséggel is párosul. Ennek tudható be, hogy 89 évesen Márai puskát ragadott és agyonlőtte magát?

Utolsó levelében ezt írta barátainak:

Tudom távol vagyok és felnagyítódnak az érzelmek.

Mégis azt mondom: ezek az igaz érzelmek.

Becsüljük meg a hazát, az egészséget, a körülöttünk lévő emberek barátságát.

Mindezek meglététől többet nem kívánhatunk. 

San Diego,

2017 Március 15

Zopcsák László