Moab, Utah a montisok Mekkája. "Whole Enchilada" a számos környékbeli pályarendszer közül a legizgalmasabb, leghosszabb és kihívásokkal teli single track montis downhill ösvénye, mely szinte minden terepviszonyt tartalmaz. 3200 m-ről indultam (15 C fok), kemény emelkedők és a magaslati levegő légszomjával küzdve, majd nettó 4 óra 40 perc mélyguggolásban rugózó száguldás (néha egyhelyben totyorgás) után 1500 m-re, sivatagi körülmények közé értem le (40 C fok) 53 km megtétele után. (Teljes út 6 és fél óra, az elzupált útitársak felsegítése, fotózás, kajálás, tájban gyönyörködés miatt). Előtte végigcsináltam egy 3 napos, csoportos White Rim monti túrát a sivatagban éjszakázással. De az más milyen volt. 

Ennek viszont egyedül vágtam neki. Reggel 8-kor indultunk egy mexikói drogdealer filmbe illő roncshalmaz kisbusszal, mely hozzám hasonló elszánt figurákkal volt tele. Eszembe jutott ejtőernyős kalandom, mikor is nem tudtam, hogy mitől izguljak jobban, attól, hogy a lestrapált repülő felbír-e emelekdni, vagy magától az ugrástól. Koromfelhőket eregetve megérkeztünk, és a a szláv akcentusos sofőr gyorsan ledobálta a bicókat a tetőről, eldarálta, hogy mikor merre kell fordulni az ösvényen, (képtelenség volt megjegyezni, inkább csak a borravalóért mondta) majd beszedte a 30 dolláros viteldíjat mindenkitől. Lehet, hogy ez a shuttle buszozás volt a tudatos rákészítés a veszélyérzetre. Ki tudja.

...ez a gumi lapos, akárhonnan nézem..

Felspannolva matattam a cuccaimmal, hátizsákomba pakolgattam, húztam az időt. Vajon elég lesz a víz? Van elég élelmem? Egyedül maradtam. Lassan megindultam, bízva a "W E" jelzőtáblák észrevehetőségében. Tudtam, hogy egy "bail out" (kimenekülési útvonal) van csupán félúton, ha gáz van, max helikopter segíthet, ha van aki hívja, térerő híján. Nekindultam és a kezdeti megilletődöttséget felülírta a látvány. Az alpesi tájat nyírfaerdő, színpompás cserjés, majd fokozatosan slikrock-szerű köves talaj váltotta fel. A felső rész számomra teljesíthetetlen switchback-ekel, fordítókkal, gyökerekkel, laza köves talajjal tett próbára, lentebb pedig a szikla halmokon átmászás, áttolás (melyet ifjabb downhilles versenyzők, snowbordozáshoz hasonló elképesztően laza siklásszerű technikával vettek). Itt bujkált Jessy James, ez a törvényekívüliek terepe, outlaw county. Még a fejvadászok sem jöttek utánuk ide. 

Súlyosan téved, aki a downhill-t laza gurulásnak hiszi. (Szerpentinen legurulást utcai bicóval, kérem másik kategóriába tenni). Folyamatos flow, egyben intenzív koncentrálás is, a teljes tested tónusban van, korrigál. Pulzus fent, végig izommunka. 3500 kcal. "It never gets easier". És tenyleg nem. Arra számítanál, hogy csak könnyebb lesz már, de nem, markában tart a pálya. Elég egy elbambulós hiba a szakadék szélén, és a Colorado folyó mossa le porhüvelyed a Grand Canyonig. Megúsztam egy eséssel, egy röhejesen banális helyen, nem volt nagy perec, igazából kiugrottam oldalra, és törpejárásban fejeztem be a lendületlevezetést, Monty Python hülye járások minisztériuma jelenetbe illően. Persze nagyon-nagyon figyeltem, nem kivagyiságnak szántam ezt az utat. De a csúszós ferde szikla kivágta oldalra az első kereket. 

Itt eleseni... érthetetlen... 

Egy tájékozódási pontom volt, a Castle Valley közepén látható Mesa tanúhegy, mely brutális vörös masszivitásával végig mutatta az utat. 

Az útikönyvek és a helyi guide-ok, szigorúan csak "adventurous" és  "the most advanced" montisoknak ajánlják ezt a pályát. Ebből csak az első igaz rám. Előtte éjjel nem sokat aludtam az ijesztgetések hatására, mérlegeltem, néztem a videókat, készültem rá fejben. Elvégre Schumin is volt sisak, mégis a szikla bizonyult erősebbnek. Hogy miért csináltam meg mégis? Mert az egész kell. The Whole Enchilada.

visszanézve nem is olyan durva..