Sokan nyüstölnek, itt a kitűnő alkalom a 8:1-es vereség okán, írjak egy cikket az erőnléti edzés szükségességéről, a PES tanfolyam népszerűsítése érdekében. Valami olyat, ami arról szól, hogy komolyabb szakmai felkészítéssel, edzőképzés korszerűsítésével, a külföldi ligákban bevált, kutatásokon alapuló módszerek bevezetésével bezzeg ez nem történhetett volna meg. Megoldásként persze azt kellene kihoznom valamilyen agyafúrt újságírói praktikával, hogy a végén az olvasó megvilágosodva kapjon a fejéhez az egyetlen kézenfekvő megoldásra ráébredve; itt már csak az IWI PES erőnléti edzőképzése segíthet!

De ilyet nem írok. Úgy érezném magam, mint amikor egy súlyos betegnek, vagy a gyógyulás érdekében mindent, még a lehetetlent is megpróbáló hozzátartozóknak valami csoda elixírt próbálnék eladni, jobbulást hazudva.

Mint a malignus tumor, csakúgy a magyar foci sem gyógyítható kizárólag fizikális szinten.

A focihoz persze mindenki ért. Én nem. Így ne várjatok szakmai elemzést. Élvezni tudom, de könnyen beszélek, mert az összes normális meccs, amit élőben láttam, külföldön volt. (pl. Real Madrid – Getafe Cf, Cusco –Montevideo - Peru, (3000 m magasságban olyan meccset nyomtak a fiúk...), Boca Junior- River Plate (Argentína), Atletico M. –Real M.) Annál fájdalmasabb az összehasonlítás a hazai színvonallal.

Testi, fizikális szinten azonban semmire nem megyünk, ha a problémákat elemezzük. Az egy későbbi fázis feladata, amikor már a lelki – szellemi aspektust megértettük. Tisztázzuk, az hogy így elraktak minket, se nem jó, se nem rossz, persze kellemetlen, de ha nem ennyire aláztak volna meg, csak mondjuk 5:1-re, attól még a magyar foci ugyanolyan színvonalú lenne, legfeljebb kisebb lenne az égető kényszer a következtetések levonására. A konstelláció egy feladat, mégpedig az, hogy gyakorlati megoldást kell találni ennek a problémának a problémásságától való megfosztásához. És erre remek alkalmat kínál ez a verdun-i vérszivattyú.

 Ha csupán egy testet figyelünk, kémiai alkotórészek halmazát figyelhetjük meg, melyek akkor „élnek”, ha valamely instancia összefogja őket. Ezt esetünkben a „léleknek” nevezhetjük, de nem kell megijedni, nem evezünk túl mély spirituális vizekre, nyugodtan olvashatod tovább, még ha eddig a vulgár-blogok lájkhajhászó stílusához is voltál kénytelen szocializálódni Facebook olvasmányaid során.

 Fontos, hogy megértsük, egy sportnak, egy csapatnak is kell, hogy lelke (vagy tudata, tudatossága) legyen, egyébként úgy jár, mint a hulla bomlása során, kémiai alkotóelemei öntörvényű reakcióba kezdenek, ha nincsenek alávetve egy egységes koncepciónak. (A lélek szót tehát itt nem a pszichológia értelemben használom -lélektan-, ahol ez egyfajta gyűjtőfogalma a komplexusoknak, ösztönöknek, szorongásoknak – bár a rokonság közeli, ebben az értelemben sokkal inkább az élet megnyilvánulásának alapját képezi).

 Sok esetben az orvosok, tudományos szakemberek, kutatók sem képesek elvonatkoztatni a testtől, a fizikumtól, ha sportról van szó, akkor pedig a fizikai (vagy motorikus) képességek vizsgálatától és mindenhatóságától. Hogyan is tennék ezt, mikor a konvencionális orvoslás is specifikus problémaként kezeli a betegséget, egyes szerveket akar gyógyítani. Sport nyelvére lefordítva: azt hisszük, hogy a gyorsaság, vagy rugótechnika fejlesztése célhoz vezet, de nem vesszük észre, hogy a sikerhez ez kevés. A megoldás sokkal holisztikusabb, vagyis a teljességre törekvő érvényű.

 Ne is foglalkozzunk vele, Szíriában nagyobb baj van, elterelődik a figyelem reméljük hamar. Könnyű lenne elfordulni, és azt mondani: kit érdekel én aerobikos, crossfittes, stb… vagyok, égjenek a focisták, ő bajuk. Nem így van!!! 1996-ban Cipruson edzősködtem egy szálloda fitnesz termében, akkor is eléggé elvagdaltak bennünket a Jugoszlávok valami selejtezőn. Sok Szerb élt Cipruson, akik kaján örömmel mulattak azon, hogy én magyar vagyok és firtatták, mennyire esik rosszul a vereség. Kénytelen volt rosszul esni. Nincs ez máshogy most sem, ne áltasd magad, az átlag európai nem Munkácsy, Ady, vagy Szilárd Leo, még csak nem is a bűvös kocka után vonja le a magyarok nagyságával kapcsolatos következtetéseit, hanem hogy miként szerepelt a futball válogatott! (Most persze büszkélkedhetünk, hogy de a kajakosok, meg az úszók, meg a vívók!!!) Szerintetek meddig tartana a dominanciánk ezekben a sportágakban, ha tényleg lenne bennük pénz? (I mean nézettség és reklámérték). „Reméljük” nem lesz, mert igen hamar ráhajtanánk az utánpótlásképzésre a nálunk tőkeerősebb nemzetek, aztán oda a nemzeti büszkeség… Na persze a kézilabda más, ha figyelted a tegnapi Veszprém –Zágráb meccset, érted miről beszélek. (Az igaz, hogy már Angliában sem nagyon értik miről beszélek, ha el akarom magyarázni, hogy a fiam kézilabdás. Handball??? What is that?) Brillíroztak a magyarok. Annak ellenére, hogy a fél csapat nem magyar. A kapusunk sem, aki történetesen kivédte a Croatia szemét, horvát létére. A Nagy Laci – Barcelonából - egészen fenomenálisan játszott. A csapatszellem azonban nem a nemzeti hovatartozásból gyökeredzik szerencsére. Mi hát a titok? Miért lehet más sportágakban remekelnünk, míg a foci hovatovább nemzeti szégyenfolt lesz, ha így folytatjuk?

 A futball – a többi sportágtól sokkal erősebben - nemzeti karaktert határoz meg, ha pocsék a csapatunk, akkor egyenes a következtetés, a magyar küzdeni nem tudó, koncepciótlan, széthúzó, fejlődésképtelen egy nép! És ebben a megítélésben Te és én is benne vagyunk.

 A szellemiség része egy csapatjátéknak (és az individuális sportoknak is) ezoterikus értelemben maga az élet hordozója. Hogy nincs élet a magyar fociban abban egyetértünk, igaz? Haldoklik és mesterségesen van életben tartva. Szabad ezt az agóniát meghosszabbítani? De hát ki dönti ezt el, ki a felelős ezért? Felróható az orvosnak, hogy betegét intenzív osztályon a legkorszerűbb eszközöket és gyógyszereket bevetve minél tovább életben akarja tartani? Nem, hiszen a társadalom, azaz a mi igényeink termelték ki ezt a típusú orvoslást, betegséggel harcoló, annak egyes szimptómáira korlátozódó magatartást. Ez érhető tetten a sportban is, a tünetek kezelésére figyelünk, ahelyett, hogy többszintű megközelítést alkalmaznánk. A sport, mint a társadalomnak tartott görbe tükör, egyfajta szociológiai kórképelemzés. Diagnosztizálható társadalmi fekély-jelenség, vagy éppen boldogságpirula.

A szellemiség – akár szinonimaként a csapatszellemet is használnám, már régóta elhagyta a magyar futballt. Ezt és a hátterében álló komoly attitűd problémát nem lehet egy adminisztratív intézkedéssel, sok pénzzel, létesítményekkel pótolni.  

Krízis ez a javából, melyből tapasztalni kell. Karon fogni a szenvedést és azt mondani; gyere jó barátom, taníts, hogyan jöjjek ki ebből. 

Az én szemlélődésem szintje a rezonáns dolgokra vonatkozik, mert csak olyan tapasztalatokat vagyunk képesek megélni, melyekre affinisak vagyunk. Elolvashatod ezt a cikket és semmit nem mond. Elolvasod egy év múlva, és másként látod, pedig semmit nem írtam hozzá. Ez így van. Veretes értékrend kell ahhoz, hogy értelmet leljen minden, ami eddig történt, és bevonzza a magyar futball a változáshoz szükséges tényezőket. De ez csak úgy önmagától nem jön, nyitottság és önkritika az ide vágó kulcsszavak.

A magyar foci attitűd problémáját önmagában tehát nem oldja meg sem a sok milliárd forint, sem az erőnléti edző képzés. Szellemi megújulás kell, aztán jöhet fizikum fejlesztése. Kivárom, nyugodt szemlélődéssel.

2013. október 15.