Fitness Trend

Trendmutató Fitnesz és Sport Szakemberek részére

San Diego-ból jelentem. Amerikai karrierutam története.

2017. február 15. 07:31 - Zopi

Hogyan kezdődött? I. Rész. 

 

Arcom égeti a februári nap. San Diegoban élek, a legnagyobb amerikai fitnesz iskola stratégiai tanácsadója vagyok. Otthoni kincsem az IWI, vigyáznak rá munkatársaim, és szeretteim is visszavárnak. Bámulva a végtelen óceánt, eszmélve a 10 000 kilométernyi távolságot, kissé szentimentális gondolatok kerítenek hatalmukba.

16776076_10155038931179776_1057532307_o.jpg

Kosztolányi sorai ugranak be a Boldog, szomorú dalból:

“Van már kenyerem, borom is van,
van gyermekem és feleségem.
Szívem minek is szomorítsam?
Van mindig elég eleségem.”

Ülök a PB homokjában, ahogy a helyiek nevezik a Pacific Beach-et, lassan forgatom kezemben 20 éve lejárt amerikai jogsimat. Feltolulnak az emlékek. Szépek, megszépültek és gyomorszorítóak egyaránt. 

screenshot_2017-02-15_07_00_10.png

 

1991 szeptember 23-án szállt le velem a transzatlanti járat a Chicago O’Hare reptéren. Fura divatú zakóban feszengtem végig az úton, megérkezésemkor azt hiszem jó benyomást akartam kelteni. Pierre Cardin inget is vettünk, tokáiggombolósat, olyat, amihez nem illik nyakkendő. Már otthon is bénán nézett ki a pierkardigán, hát még itt. Mint valami suhancpap. Minden megtakarított pénzt, amit "felnőttkoromra" tettek félre szüleim felbontottunk, kellett a nagy útra. Később, még évtizedek múltán is könnybe lábadt szemekkel mesélte Anyukám, hogy mintha a szíve szakadt volna ki, mikor felemelkedett velem a nagy gépmadár, és eltűnt nyugat felé. Be voltam rezelve övig. Nem tudtam mit vállalok. 23 éves voltam, alig makogtam angolul. Pénzem nem volt, se különösebb jövőképem, igaz testnevelés szakra jártam, de már akkor sem kellet atomtudós kvalitás ahhoz hogy felfogjam, ezzel a végzettséggel nem fogok bankot robbantani. Csak azt tudtam, hogy be kell vállalnom a Nagy Utazást. Mert ez a tapasztalat gyökeresen meg fogja változtatni az életemet! Ez egy oly erős megkérdőjelezhetetlen érzésként és vágyként jelentkezett, hogy nem volt kérdés, mennem kell.

Babysitter munkára választottak ki számos jelentkező közül. Miért pont engem? A fiút, a tapasztalatlant, a fiatalt, az angolul csak nyökögőt? Mert iszonyatosan akartam! Nem létezik olyan, hogy ne én kapjam meg az állást. Olyan szinten vizionáltam a lehetőséget, hogy el sem tudtam képzelni, hogy ne én legyek a szerencsés, aki a vágyott Amerikába eljut. A szombathelyi főiskola felé robogó vonat ablakán át bambulva kaliforniai pálmafákat vetített képzeletem az ingerszegény kisalföldi szántóföldekre. Nekem Devecser  állomás divi'kször lett. De ez csak az egyik ok volt, a másik, hogy MINDENT megtettem érte! Azt hiszem nagyon rámenős voltam. Leírtam előre, hogy mit akarok mondani, hogyan akarom meggyőzni őket, aztán kitacepaóztam a papírlapokat egy félreeső telefonfülke falára. Műegyetemista unokaöcsém valahogy megbuherálta a készüléket, és hát ingyen volt az interurbán beszélgetés... vagyis a próbálkozás. Felhívtam a családot és a kiragasztott lapokról olvasva tört angolsággal, dél-váci dialektusban soroltam érdemeimet, referenciáimat, hogy pl azon nyáron már láttam mozgó gyerekeket a nyári táborban. Hogy mit kérdeztek vissza? Nem tudom. Random váltogattam a yes-no-t. Viszont a LEGJOBB 5 percemet adtam! Őrült nehéz volt a vízumot megszerezni, magam sem tudom hogyan, de megkaptam és egyszer csak ott álltam Lake Michigan tó partján lévő suburb, Evanston egyik házának nappalijában a családtagok fürkésző tekintetének kereszttüzében. Sosem felejtem el azt a pillanatot, belémégett a kép örökre, ahogy állok a béna zakómban a szoba közepén, az anyuka zavartan hajtogatja a zoknikat, én meg át adom a lánchídkonyakot, meg a Budapest turistakönyvet, mert hogy illedelmes voltam és hoztam ajándékot. 

16763602_258399751266589_1731075754_o.jpg

Meghitt pillanat. A "Mother Goose" volt a kedvenc mesefilmünk. 

Életem legkeményebb időszaka következett. 6 napot dolgoztam, napi 8-10 órát, három pici amerikai testvérre (1,5- 3-5 éves) kellet vigyáznom. A nyomasztó felelősség mellett a totális magány, a szívszaggató honvágy, és a teljes jövőképtelenség itatták át mindennapjaimat. Míg a csoporttársaim élték otthon bulis világukat, én mostam, pelenkát cseréltem, etettem-itattam őket, edzésre, szakkörre iskolába, óvodába vittem, játszottam velük, békítettem őket, pótapjuk voltam, míg az anyuka a posztgraduális egyetemi tanulmányait végezte.  Meglett magabiztos tesiszakos mivoltom eltűnt, gyakorta tört el a mécses a kis pinceszobámban tökegyedül, a világvégén. Ma már nem restellem bevallani, mert ez volt az áldozat, amit meghoztam azért, hogy most az vagyok, aki.  3, a magyar viszonyokhoz képest elképesztően szabadon nevelt gyerek napi életét szervezni közel 1 éven keresztül??? El tudjátok képzelni mi az? Akinek 1 gyereke van, az is kemény sokszor. (Egyébként lehet, hogy poénnak tűnik, de a személyi edzősködés ezek után nekem gyerekjáték volt!!! :) 3 hét volt egy levélváltás otthonra, közben semmi hír. A  vonalas telefonkészülékek sem voltak elterjedtek minden háztartásban. Se email, se semmi nem létezett, ami ma már olyannyira megkönnyíti a kapcsolattartást.

16763518_258399881266576_945780693_o.jpg

Mindig voltak pótgyerekek is, inkább több, mint kevesebb! Na ezért kellett ide tesiszakos fiú! :)

3 hónapot adtam magamnak, minden este húztam a strigulát, mint a börtönben, csak teljenek már a napok. Ma is megvan az a szótárfüzet, amiben ott vannak a rovátkák. Aztán megtörtént a csoda, karácsonyra elapadtak a könnyek, kezdem beleszokni az itteni életformába, a Northwestern University utópisztikusan modern egyetemi konditermébe jártam edzeni,  rá is kattantam a fitneszre (itt találkoztam a mai napig is legjobb amerikai barátommal Greggel) éjjel-nappal nyelvet tanultam. Írhatnék még a nehézségekről, tudnám fokozni, de ennyi talán elég ízelítőnek. Ami fontos, hogy mit tanultam: kitartást, fegyelmet, felelősségvállalást tetteimért, nyitottságot mások iránt, hogy érdemes energiát befektetni, na persze ezeknek csak a csírája alakult akkor ki, de volt mire alapoznom később. És a nyelvet annyira megtanultam iszonyatsok szótárazás, ismerkedés és az új helyzetek iránti állandó érdeklődés fenntartása mellett, hogy 1 év után hazatérve felvettek a középiskolai angoltanár szakra, a meglévő szakjaim mellé. Az is igaz, hogy a gyerekekkel hamar megszerettük egymást, és egy jó kis laza, vagány kapcsolat alakult ki közöttünk. Bírtam őket nagyon és ők is engem, a legkisebb évek után is még kérdezgette: "Where is Lazlo?" A szülők vittek jobbra-balra családi eseményekre, hol W. DC-be, hol San Franciscóba, sőt még Aspenbe is eljutottam síelni. Kitárult előttem a világ.

 

16735688_258399854599912_504301291_o.jpg

 A Michigen tó partján esőben homokvárat építünk. Ritka pillanat, mindhárman (négyen) ugyanabban a tevékenységben vannak. (vagyunk)

16763769_258399911266573_1741849890_o.jpg

Nagyon finom ételeket tudtam főzni már a végére! :)

 

Speed-szörfösök hasítanak el előttem, kerekeik szórják a homokot, ahogy farolnak. Kizökkenek. Berlin, Potsdam, 2016 nyár.  A középső gyerek Evan megnősült, német lányt vett el. Azóta már mind a három gyerek Standford-ot végzett felnőtt ember, Patrick 30 is elmúlt, Hollywoodban a filmiparban dolgozik. Melinda matektanár. Minket is meghívtak az esküvőre, mely életem egyik meghatározó élménye volt! Persze azóta is tartottam velük a kapcsolatot, de ez az esemény mégis keretbe foglalta azt a tapasztalatot, érzelmi köteléket, mely kialakult köztem és a család között. Nem csak egy elviselhető epizód voltunk egymás életében, hanem sokkal többé váltunk. Így adta meg bébysitterségem azt a tartást, melyre később bizton támaszkodhattam az IWI felépítése alatt tapasztalt nehézségeim, magánéleti válságaim és a mindenkit előbb-utóbb utolérő tragédiák során. Ez, hogy itt megálltam a helyem, biztosította később a muníciót a lelki állóképességemhez, melyre gyakorta szükségem volt a cégem felépítése, megvédése, fejlesztése során. Lelki állóképesség, szenvedélyes kitartás hosszútávú célok mellett. Akkor még nem tudtam, hogy ezt foglalja magába az angol szó, a GRIT.

montage_wedding.jpg

Ülök PB homokfövenyén, nem kissé délebbre, mert az már az MB lenne, forgatom rég lejárt, tépettszélű jogsimat. Nézem magam a 25 évvel ezelőtti képen. Visszahozom, átérzem az akkori sugárzó lelkiállapotot, amikor már tudtam, hogy megcsináltam, megálltam a helyem, kitartottam. A hosszú haj a szabadság szimbóluma lett, mámoros boldogság töltött el, mert első amerikai kintlétemet 1 hónapon át tartó többezer kilométeres vezetéssel, elképesztő élményekkel gazdagabban zártam. De mennyi kétség, tépelődés, honvágy, megalázó helyzet, nélkülözés előzte meg ezt a részt... Vicces: beugrik, hogy 2 nap vívódás után visszavittem a jogsimat, mert nem tetszett rajta, hogy áll a hajam. Vagy a szemem. Nem is tudom már, a fiúk hiúk. Totál hülyének néztek, de újragyártották. Hát végülis ha azt nézzük, valahogy már akkor sejthettem, hogy egyszer kikerül a Facebookra, így megért egy kanyart! :)

16804882_10155038931189776_1953138043_o.jpg

Hamar lemegy itt a nap, belebukik az Óceánba. Nem hagy Kosztolányi. Tudom a verset (majdnem) kívülről, és elmosolyodok. 30 éves lehettem, amikor elkezdtem felfogni az értelmét, és elhatároztam, hogy rám NEM lesznek érvényesek a záró sorok:

“De néha megállok az éjen,
gyötrődve, halálba hanyatlón,
úgy ásom a kincset a mélyen,
a kincset, a régit, a padlón,
mint lázbeteg, aki föleszmél,
álmát hüvelyezve, zavartan,
kezem kotorászva keresgél,
hogy jaj, valaha mit akartam.
Mert nincs meg a kincs, mire vágytam,
a kincs, amiért porig égtem.
Itthon vagyok itt e világban,
s már nem vagyok otthon az égben.”

Zopcsák László

San Diego PB

2017, Február 13. 

 

2 komment

A bejegyzés trackback címe:

http://fitnesstrend.blog.hu/api/trackback/id/tr3312262218

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.